A tihanyi apátság alapítólevele

Az elkészítés helye	Magyarország
Az elkészítés ideje	1055
A nyelvemlék anyaga	pergamen
Levélszám
Méret	880×370 mm
Őrzőhely	Pannonhalmi Bencés Főapátság, Főapátsági Levéltár (Magyarország)
Jelzet	Tihany fasc. 1. n. 1.
Egyéb	– két összevarrt, déli hártyalap, alul középen rányomott pecsét nyoma – 11. századi minuscula írás –
Digitalizált változat	pdf
Digitalizálás helye, ideje	Pannonhalmi Bencés Főapátság, Főapátsági Levéltár

Leírás

I. András király (1046–1060) Szűz Mária és Szent Ányos püspök tiszteletére maga és családja lelki üdvéért alapította a tihanyi monostort. Szűz Mária I. (Szent) István ismert országfelajánlása óta Magyarország védelmezője. Ányos Galliában Vienne közelében született 358 táján. Harmincévesen lett Orleans püspöke. Sokat tett a városáért, amely különösen hálás volt neki, hogy tanácsai és imái révén sikerült megmenteni a várost Attila hun seregétől. A kilencvenes éveinek közepén halt meg 453. november 17-én. Sírja zarándokhely lett, s sajátos módon itt tették le a frank királyok ünnepélyes esküjüket, ha szerződést, szövetséget kötöttek, sőt itt tisztázhatták magukat a főemberek, ha gyanúba keveredtek, hogy hűtlenek lettek urukhoz. Az uralkodó és uralkodó közötti egyezséget, az uralkodó és alattvalói közötti hűséget szavatoló Szent Ányos nem véletlenül lett a magyar király alapította monostor védőszentje. I. Andrásnak ugyanis nemcsak a császár újabb és újabb rohamaival kellett megküzdenie trónja védelmében, de szerette volna fiának, Salamonnak is a trónt biztosítani. Trónjának szilárdsága, a testvére, Béla herceg és a pártütésre kész alattvalók ígéretein múlott. Ígéreteik szavatolását rábízta tehát Szent Ányosra.

Az oklevelet a korszak általános íróanyagára, ún. déli hártyára írták, s – ahogy a szövegében is olvashatjuk – tekercs (tomus) formában őrizték. Ami a szövegét illeti, ismert kialakult formulái voltak már a 11. század derekán az okleveleknek. Nemcsak a bevezetés és tárgyalás és befejezés részei különültek el egymástól simára csiszolt, kerek mondatokkal, hanem kisebb, oklevélről-oklevélre ismétlődő, csak üres formaságoknak tetsző részek is elkülönültek a nagyobb egységeken belül. A hitelesítés mindig annak a pecsétjével történt, akinek a nevében kelt az oklevél. Az aljára került azok aláírása, akik jelen voltak az oklevélben leírt eseménynél, vagy netán részt is vettek benne. Az aláírások között megtaláljuk az e korra jellemző királyi monogrammát is, vagyis a király nevének betűiből formált rajzot. Akár a megpecsételés, akár a tanúk sora rendkívül fontos az oklevél hitelességének bizonyításában. Sajnos, az oklevél pecsétje az idők folyamán lepergett, a tanúk neve azonban megmaradt, sőt ismerjük is őket javarészt. Az aláírás két részből áll: egy keresztből és a kereszt mellett a keresztet rajzoló nevéből. A keresztet az „aláíró” rajzolta, az „aláíró” megnevezése azonban az „aláírók” írnokainak (clerici) munkája. A király sem maga szokta a saját monogramját megrajzolni, többnyire az előre megrajzolt monogramma egyetlen hiányzó vonalát húzza csak be. Végére az oklevél egyik legfontosabb része, a keltezés került. A keltezésben feltüntették Béla herceget, a király öccsét, aki ekkor még együtt uralkodik András testvérével, s utóbb I. Béla néven követi bátyját a magyar trónon. A legvégén pedig utalnak arra, ki volt az oklevél elkészítésével megbízott személy: Miklós püspök. Számtalan jel mutat arra, hogy korának legműveltebb emberei közé tartozott a krónikaíró, nemzetközi szerződések és magánlevek kitűnő ismerője és írója, Miklós püspök. A tihanyi oklevél gyönyörű kerek latin mondatai, az egyes kifejezések végén szokásos rímes végződések élő tanúi a püspök tanultságának. Az oklevél elején, ahol az írás elméleti indokáról olvashatunk magvas elmefuttatást, rálelhetünk arra, ki is volt, aki írta az oklevelet: az írnok, akinek a keze (per manus scriptorum) mentette meg az emlékezet számára a történteket. Az írnok a szépírás mestere ebben a korban, tanultsága arra képesíti elsősorban, hogy lemásolja szép betűkkel azt, amit mások megfogalmaztak, lejegyeztek. Már első látásra észrevehetjük, hogy oklevelünk írója igyekezett gondos munkát végezni. Egyenletesen megformált betűi jól olvashatóvá teszik írását. Vajon ki készítette azt a fogalmazványt, amit írnokunk lemásolt? Erre is megtaláljuk a feleletet az oklevelünkben, ahol azt olvashatjuk, hogy a jegyző (notarius) kezéből származott mindaz az adat, ami az oklevélben található. A jegyzőről pedig tudjuk, ki volt, hiszen az oklevél záró részéből kiderül, hogy a királyi udvarban a jegyzői hivatalt ekkor Miklós püspökünk töltötte be. Ő volt tehát az oklevél jegyzője, vagyis fogalmazója, s az ő fogalmazványából dolgozott az írnok. Szembeszökő, hogy a birtokhatárok leírásának megszövegezése elüt az oklevél többi részétől. Ebben a részben ugyanis nem a király beszél a szokásos fejedelmi többesben (adtuk, adományoztuk stb.), hanem a feljegyzés készítője beszél a királyról harmadik személyben (átadta, odaadta stb.), s ebben a részben találjuk a magyar szövegeket is. Ez arra utal, hogy a birtokok határjárását lejegyző betűvető sem az írnok, sem a jegyző nem lehetett. Az oklevél elkészítése négy-öt ember összehangolt munkája révén és a korszakban általános, több évszázadon át kijegecesedett okleveles formulák alapján született meg. A tihanyi alapítólevél az első eredetiben fennmaradt hiteles oklevelünk.

Lásd HOFFMANN István A magyar nyelv hazai szórványemlékei című tanulmányát a „Látjátok feleim...”. Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig című katalógusban.)