Sermones dominicales

Az elkészítés helye	Magyarország
Az elkészítés ideje	15. század második fele
A nyelvemlék anyaga	papír
Levélszám	235 levél
Méret	289×204 mm
Őrzőhely	ELTE Egyetemi Könyvtár, Budapest (Magyarország)
Jelzet	Cod. Lat. 98
Egyéb	– bastarda és kurzív írás – latin nyelvű – eredeti vaknyomásos bőrkötés, a 19. században restaurálva –
Digitalizált változat
Digitalizálás helye, ideje

Leírás

A Sermones dominicales címen ismert kötet egy százhuszonhárom prédikációt tartalmazó gyűjtemény, amely az adventtől a pünkösd utáni 24. vasárnapig terjedő időszak vasárnapjaira és egyes ünnepeire tartalmaz szentbeszédeket. A beszédek egységes gyűjteményt alkotnak, amelynek élén önálló prológus áll. Bár a kódexben található darabok jelentős része olyan, egyébként jól ismert művekből származik, mint a Legenda Aurea szerzője, Jacobus de Voragine († 1298) által összeállított beszédgyűjtemény, a kötet egésze mégis önálló prédikációs segédkönyvnek tekinthető.
A kötet szerkesztője az egyszerű magyar híveknek prédikáló papokat kívánta mintabeszédekkel ellátni. Éppen ez, a hazai célközönség felé fordulás érződik a kódex lapjain. Ezzel magyarázható, hogy még a kölcsönzött darabokban is számos magyar vonatkozású részlet, kiegészítés vagy példa jelenik meg. Így például egy Szent Istvánnal kapcsolatban feljegyzett, más forrásból nem ismert csoda, vagy az a babona, miszerint ahányszor a kakukk szól, annyi évet él még, aki hallja.
A magyar vonatkozású megjegyzéseknél, betoldásoknál is lényegesebbek azonban a kódex szövegében lépten-nyomon megtalálható magyar nyelvű jegyzetek, glosszák, melyek szintén az anyanyelven mondott szentbeszéd megszerkesztéséhez kívántak segítséget nyújtani. A magyar szavak, szókapcsolatok, olykor egész mondatok két fő csoportra oszlanak. Egyrészt a perikópák nagyobb méretű bastardával írt sorai fölött bukkannak fel, apró betűs kurzívval írott megjegyzések formájában, amelyek az ünnep evangéliumának a prédikáció elején magyarul is felhangzó fordításához adtak segítséget. A magyar glosszák másik része a főszövegben, magukban a prédikációkban fordul elő, a latinnal folyamatosan egybeírva, azzal megegyező írással, de aláhúzással kiemelve. Ez utóbbiak általában egy-egy nehezebb, szokatlan latin kifejezés magyar megfelelői (pl. f. 230va: consubstantialis – állatban egy; f. 130rb: naturalis – természet szerint való; essentialis – állat szerint) vagy erős érzelmeket hordozó szavak (pl. a Szűzanya fájdalmas felkiáltásai, 131rb: jaj nekem, illetve Én egyetlen egy szerelmem).
A magyar szavak és a magyar vonatkozású adalékok vetnek fényt a kötet névtelen összeállítójára is. Szilády Áron, a kódex szövegének kiadója, már 1910-ben felismerte, hogy a kódex magyar szavainak nyelvjárása a Baranya-megyei, illetve délnyugat-magyarországi nyelvjárásokkal mutat kapcsolatot, s a későbbi kutatásoknak ezt további példákkal sikerült bizonyítaniuk. Az egyik beszédben (f. 180vb) például azt olvassuk, hogy az evangélium „a mi pécsi egyházmegyénk” liturgikus rendje szerint van idézve. Ennek alapján tehát feltételezhető, hogy a kompilátor pécsi illetőségű lehetett. Ezt támasztja alá a kötetben követett perikóparendszer is, amely több helyen is egyezést mutat a pécsi egyházmegye 15. századi misekönyvében szereplő olvasmányrenddel. Sőt a szerző egy helyütt még azt is megjegyzi (f. 170vb), hogy a ferencesek egyik újabb szentjéről, Sienai Bernardinról, személyesen Kapisztrán Jánostól hallott. E megjegyzés alapján pedig még a sermonarium hozzávetőleges keletkezési idejét is megállapíthatjuk, hiszen Kapisztrán 1456 májusában Pécsett is megfordult, így a szerző akkor valóban hallhatta őt személyesen. Valószínű tehát, hogy egy a 15. század közepén, Baranya megyében, feltehetőleg Pécsett vagy környékén alkotó klerikus lehetett a prédikációgyűjtemény szerkesztője.
Természetesen a kutatók megpróbálták pontosabban is azonosítani a kompilátor személyét. Szilády a fent említett adatok alapján egy Mohácsi Dénes nevű, a bécsi egyetemen végzett pécsi kanonokot tartott a kötet szerkesztőjének, míg Tarnai Andor inkább a pálosok között kereste a kötet összeállítóját. Bármelyik feltételezés is bizonyul helyesnek, annyi bizonyos, hogy a Sermones dominicales összeállítója igen népszerű gyűjteményt alkotott, amely – hazai viszonylatban szinte egyedülálló módon – két másolatban is fennmaradt. Az Egyetemi Könyvtár példánya mellett ugyanis a gyűjtemény egy másik kéziratból is ismeretes, amely csupán a prédikációs könyv második részét (a nagyböjti és pünkösdi időszak prédikációit) őrzi, ám az említett magyar szavak jelentős része abban is felbukkan. A kötet a németújvári ferences rendház könyvtárában maradt fenn, ahonnan 1918-ban Esztergomba került, s ma a Központi Ferences Könyvtár és Levéltár őrzi.
Míg a ferencesek példánya eredetileg bizonyosan a remetinci pálosoké volt, az Egyetemi Könyvtárban őrzött kötet története homályos, de valószínű, hogy ez is egy, a 18. században feloszlatott kolostor könyvtárából került a Budapesti Egyetemi Könyvtár birtokába. A kódex elejére előzékként egy 1468. július 22-i keltezésű, a váci egyházmegye egy Szent Márton-templomában kiadott oklevél másolatát, végére pedig egy 12. századi kódexlapot, egy neumákkal ellátott misszále töredékét ragasztották. Az oklevél részletesebb vizsgálata hozzájárulhat a kézirat sorsának tisztázásához.

SZÖVEGKIADÁS

SZAKBIBLIOGRÁFIA