Schlägli hortularium
| Az elkészítés helye | Északnyugat-Magyarország |  |
| Az elkészítés ideje | 1420 és 1433 között | |
| A nyelvemlék anyaga | papír | |
| Levélszám | 176 levél | |
| Méret | 215×140 mm | |
| Őrzőhely | Prämonstratenser Stiftbibliothek, Schlägl (Felső-Ausztria) | |
| Jelzet | Cpl. 156 | |
| Egyéb | – bastarda írás – egykorú kötését 1893 körül megbontották, s a 7 levélnyi Schlägli szójegyzéket kiemelték – | |
| Digitalizált változat | ||
| Digitalizálás helye, ideje |
Leírás
A Schlägli szójegyzéket megőrző, a magyar szakirodalomban Hortularium (Kertecske) néven ismert kódex a schlägli premontrei rendház könyvtárában maradt fenn. Itt talált rá 1890-ben a kéziratok katalogizálásakor Gottfried Vielhaber, a kolostor könyvtárosa, aki 1893-ban megmutatta a kéziratot az éppen odalátogató Horváth Balázs akadémikusnak. Horváth hazatérve értesítette a felfedezésről Szamota Istvánt, aki rögtön Schläglbe utazott, ahol lemásolta, majd 1894-ben ki is adta a Szójegyzéket és a Hortulariumban előforduló magyar szavakat. A kézirattal azóta a magyar kutatás nem foglalkozott, jóllehet tartalma számos érdekes, a Szójegyzék eredetének és funkciójának megértéséhez is fontos szöveget tartalmaz.
A kódex első darabja egy 162 lap terjedelmű, alfabetikus elrendezésű latin értelmező szótár, amelyet egy külön, programadó előszó vezet be. Ebben a szerző elmondja, hogy művét különböző forrásokból szedegette össze, „mint a kertész, aki a hasznos növényeket elveti és betakarítja, a haszontalanokat pedig kigyomlálja és eltávolítja, ezért is gondoltam – írja – hogy művemet a leghelyesebben Hortulariumnak (azaz Kertecskének) nevezhetném el” (f. 1). Legfontosabb forrásait ezután fel is sorolja, köztük két gyakran idézett 13. századi szótárat, Johannes Balbus Catholiconját, és Guillelmus Brito Summaját. Legfontosabb forrása azonban saját bevallása szerint egy Lucianus nevű, latin-német szótár volt (praecipue Luciani dignum duxi explicare) (f. 1r). Minden valószínűség szerint ebből a gyűjteményből eredhetnek a latin magyarázatok között lépten-nyomon feltűnő német nyelvű megfeleltetések (pl. f. 6r: hymmel), amelyekkel kapcsolatban a szerző külön megjegyzi, hogy ezeket nem szükségszerűségből, csupán a lehető legvilágosabb magyarázat kedvéért foglalja bele művébe. A kutatás számára egyébként jól ismert, a 15. században igen elterjedt Lucianus-szótár – mint német nyelvi anyaga elárulja – feltehetőleg osztrák-bajor eredetű lehetett, s elsősorban ezen a területen, illetve Csehországban volt népszerű. Mindezek fényében tehát a kódex eredetét is valószínűleg erre, valahol Északnyugat-Magyarországon kell keresnünk. Erre utal a szótár egyik spontán példája is, amikor az útnak indulni (iter arripere) szóval kapcsolatban megjegyzi: „jelentése: útnak indulni, például Bécsbe” (f. 14r). Ugyancsak a szótár anyagában találunk támpontot a kézirat datálásához is. A H betűnél az eretnekség (haeresis) szóval kapcsolatban ugyanis a szótár példaképpen Husz Jánosra utal, s megjegyzi, hogy Huszt a konstanzi zsinaton elítélték, ami azt jelenti, a kéziratot nyilvánvalóan a zsinat, azaz 1415 után írhatták. Az A betűs szavak között, az augustus szó kapcsán pedig Zsigmondot hozza például, s közli a király mint augustus címét is, amelyben „római királyként” (rex Romanorum) hivatkozik rá. Mivel Zsigmondot 1410-ben választották római királlyá, s 1433-ban császárrá, így 1433 után a szöveg talán már nem nevezné csak királynak. Mindezek alapján Szamota óta azt feltételezik, hogy a kézirat valamikor 1415–1433 között íródhatott, bár lehetséges, hogy ez csupán a szöveg kompilálója által használt forrásra, adott esetben a Lucianus című szótárra érvényes, s maga a Hortularium ennél jóval későbbi is lehet. A szótár külön érdekessége, hogy a benne levő magyar megfeleltetéseket nem a sorok közé vagy a margóra, tehát egy már elkészített szövegbe utólagosan szúrja be, hanem azok a főszövegben bukkannak fel, s írásuk is megegyezik azzal, ami arra utal, hogy a Hortularium lejegyzője értett magyarul. Mivel pedig ennek a szótárkompilációnak mindez ideig ez az egyetlen példánya ismeretes, valószínűneg látszik, hogy a Hortularium maga hazai, magyar kompiláció, s tudományos igényű szótárirodalmunk talán egyik első emléke, ezért érdemes lenne alaposabban is megvizsgálni, s összevetni forrásaival, különösen a sokat idézett Lucianusszal.
Nem kevésbé érdekes a kézirat második, a 163r–176v oldalakon található darabja sem, amely egy 13. századi német klerikus, Hugo von Trimberg (1230–1313) latin nyelvű verses csízióját tartalmazza bőséges kommentár kíséretében. A latin nyelvű hexameteres verssorokból álló csízió a középkorban az alsó fokú iskolai oktatás egyik legkedveltebb szövegének számított. Az alapvetően német jellegű ünnepeket tartalmazó naptárverset azonban, amint erre a szöveg egységessége alapján következtethetünk, már jóval a szöveg lejegyzése előtt a hazai igényekhez alkalmazták. A verset egy ismeretlen középkori költő további, két- illetve négy hexameterből álló versikékkel egészítette ki, hogy Szent István, László, Imre, Demeter, Gellért, Illés stb. ünnepnapjai is helyet kapjanak benne. Az így létrejött naptár már pontosan megfelel a különböző 15–16. századi magyar csíziók által tükrözött ünneprendnek, s a magyar szentekről szóló rövid hexametereivel későközépkori népszerű irodalmunk újabb, eddig közöletlen darabjait őrizte meg. A verseket kísérő száraz, főleg grammatikai jellegű, a latin szavak és igék ragozását és rendhagyóságait bemutató ugyancsak latin nyelvű kommentárok pedig újabb forrást jelentenek középkori iskoláink működésére, tananyagára vonatkozólag.
A kézirat két első darabja, a szótár és a csízió valószínűleg ugyanattól a bastarda írást használó kéztől származik, sőt feltehetőleg magát az eredetileg a kötet végén elhelyezkedő Schlägli szójegyzéket is ugyanez a kéz írhatta, némiképp különböző, a szójegyzék formai követelményeihez igazított írással, a latint bastardával, a magyart egyszerű kurzívval. Emellett azonban mind a Hortularium, mind a csízió szövegében gyakran bukkannak fel a sorok között és felett utólagos, időnként magyar nyelvű bejegyzések (pl. f. 80r; 169r, 173r–v), amelyek írása nagyon hasonlít a szójegyzék magyar szavait író kéz írásához. Mindezek alapján a kötet egységes, teljes egészében magyar provenienciájú kéziratnak látszik, amelyet a Szójegyzéket, illetve a Hortulariumot, és a benne levő magyar szavakat lejegyző nyilvánvalóan magyar kéz írt, s – mint a glosszákból kiderül – továbbra is használt és jegyzetelt. Ha azonban elfogadjuk a Hortularium már Szamota által is javasolt 1420–1433 körülre, sőt talán ennél is későbbre történő datálását, akkor a kódex fent vázolt egységének fényében a Szójegyzék mindeddig 1400–1410 közé tett lejegyzési dátumát is módosítanunk kell, s azt mintegy 20–25 évvel későbbre kell helyeznünk.
A Hortularium kódexét, a latin szótárral, a csízióval és a Szójegyzékkel együtt a középkori Magyarországon készült iskolai tankönyvnek kell tekintenünk, melyet egy feltehetőleg valamely alsó fokú iskolában tanító tanár jegyzett le magának valahol Északnyugat-Magyarországon, közel Bécshez. A scriptor ezután – amint az a számos glosszából kiderül – továbbra is forgatta, használta a kódexet, amely végül a schlägli premontrei rendház könyvtárába került.
Tóth Péter
