Gyulafehérvári kódex: veszprémi egyházmegye, 14. sz. első harmada, pergamen, 150×120 mm
Gyulafehérvár (Alba Iulia) Batthyaneum, R. III. 89

A középkori magyar nyelvű prédikáció történetének második legkorábbi szövegemléke a ferences eredetű Gyulafehérvári sorok. Az első összefüggő nyelvemlék, a Halotti beszéd, egy szerkönyvben maradt fenn a temetési szertartás részeként, ami azt jelenti, hogy a szöveg állandósult. Ez tehát kivétel. A korban latin nyelvű prédikációk, prédikáció vázlatok alapján prédikáltak anyanyelven Európa-szerte, így Magyarországon is. Az Ómagyar Mária-siralmat megőrző domonkos eredetű Leuveni kódex egy ilyen latin prédikációs segédkönyv volt, melyben a lapszélekre írt néhány magyar glossza jelzi, hogy magyar nyelvű prédikációkhoz is használták.
A 13–14. századi hazai ferences prédikációs gyakorlatról egyetlen kódexünk tanúskodik közvetlenül. A kötetre Varjú Elemér hívta fel a figyelmet, amikor margóin 1898-ban felfedezte az azóta Gyulafehérvári sorokként számon tartott magyar nyelvű rímes sorokat. A kötetben olvasható latin beszédvázlatok szerzői többnyire 13. századi híres párizsi ferences prédikátorok. A latin sermók vázát rímes divíziók és distinkciók alkotják. Ezek egy-egy gondolati egység felosztását, összetevőinek felsorolását, megkülönböztetését jelentik. Felépítésüket tekintve azonos grammatikai szerkezetek sorozatáról van szó, melyek a párhuzamos szerkezet miatt rímelnek. Ezek persze nem versek a rím és a ritmus ellenére sem, hiszen e felsorolások önmagukban értelmezhetetlenek, viszont könnyen megjegyezhetőek.
Igényesebb hallgatóság esetében a latinhoz hasonlóan a magyar beszédek váza is azonos szerkezetű, egymással rímelő szószerkezetekből (tagokból) épült fel. A gyulafehérvári kódexben három latin sermo margóján találunk magyar nyelvű rímes distinkciókat.
Az első a Circumcisio ünnepére (Jézus körülmetélése, január 1.) írt beszédvázlat alsó margóján kapott helyet (f. 50r). Ez az ünnep egyúttal Jézus neve napja. Ezúttal a magyar ferences talált egy témába vágó, Jézus nevére írt latin akrosztichont, amelyet a lap szélére másolt, s ezt ugyanitt nagy rutinnal le is fordította.

A magyar prédikátor a fordításnál elhagyta az akrosztichont, így a rímes divízió (a név öt betűre való „felosztása”) – műfaj-technikailag egy öt tagú rímes distinkcióvá vált. Az öt tag Jézus öt tulajdonságát „különbözteti meg”, melyek a földi szenvedés minden fajtáját megszűntetik. A vázlatot memorizálva a ferences barát az egyes tagokat már önállóan fejtegethette a prédikáció során.
A második magyar distinkció a Szent Tamás-sermo margóján olvasható (f. 125r). A distinkció alapja az a kérdés, hogy a kételkedő apostol utódai, a mai keresztények hogyan láthatják meg Krisztust. Négyféle lehetőséget sorol fel a sermo, a lapszélen csak a magyar fordítás olvasható:

Az első tag kifejtéséből kiderül, hogy a „csodálatos művön” Krisztus csodáit kell érteni. Krisztus „önnön szájával mondott igéi” a Szentírásban olvashatók. A harmadik tag az oltáron a Krisztus testévé változtatott kenyér. A negyedik tag szó szerinti fordítása: „Az ő képének lenyomatában”, azaz Krisztus ábrázolásában. Később így szól erről: „A kép azt ábrázolja, akinek a képéről szó van. Azért van Krisztus képe az imateremben kifüggesztve, hogy ezt szemlélve magát Krisztust lássuk.” A magyar prédikátor képzeletében a feszület jelent meg: nem fordít tehát, hanem értelmez.
A kódex harmadik magyar nyelvű distinctiója az utolsó lap alján (f. 154r) olvasható, s egy passió-beszédhez kapcsolódik. A fenti példák jól illusztrálják, hogy a distinkciókra épülő prédikáció-szerkesztési technika milyen természetesen működött magyar nyelven már a 14. század elején. A Gyulafehérvári sorok mindenképpen magas szintű magyar nyelvű prédikációs gyakorlatról tanúskodnak

SZÖVEGKIADÁS

SZAKBIBLIOGRÁFIA

HANGFELVÉTEL