A Cantilena (Félelmes szívűnek engem aleítátok, RPHA, 403) a magyar nyelvű szatirikus irodalom első terméke. Szerzője, a versfők (a versszakok kezdőbetűi) tanúsága szerint, Apáti Ferenc. Nem zárható ki, hogy ez az Apáti Ferenc azonos azzal a Franciscus Batto de Apatival, aki 1518-ban iratkozott be a bécsi egyetemre (GERÉZDI 1962, 225). Eperjesi István szerint a Batto magyar megfelelője Botka, a vers szerzője így – őszerinte – Botka Ferenc, a Zala megyei Hampó-család familiárisa (EPERJESI 1968, 516).

Műfaj

Az irodalomtörténészek eltérő álláspontokat foglalnak el. Horváth Cyrill a társadalom visszásságait bíráló szatírát lát a versben (HORVÁTH C., 1899, 178, 180), Horváth János viszont a vágáns költészet szokványos fordulatainak meglétét emeli ki, s tagadja a Horváth Cyrill által felkínált referenciális olvasat helyességét. A Cantilena nyelve szerinte nem is eléggé éles ahhoz, hogy a vers szatíraként működjön. Ő inkább cantio iocosát (tréfás ének) lát a versben (HORVÁTH 19882, 282).
Apáti művében Kardos Tibor – osztályharcos szempontból haladó – huszita kantilénát vél felfedezni, amelynek szerzője a kelyhesekhez állt közel (KARDOS 1953, 89). A vers műfaji rokonaként egy, A világ csalárdságáról szóló, huszita környezetben keletkezett éneket említ (KARDOS 1953, 88).
A Cantilena verstípusának Gerézdi Rabán szerint semmi köze a huszita mozgalomhoz: középkorszerte kedvelt műfaj volt ez. Korai példájaként a Recessit hoc tempore kezdetű vágáns éneket említi, amely – Apáti művéhez hasonlóan – a társadalom minden rétegét érintve mutatja be a világ önmagából kifordult voltát. A Cantilena műfaji előzményét Gerézdi a vágáns poézis szatirikus ágában látja (GERÉZDI 1962, 247).
A töredékessége miatt csak bizonytalanul értelmezhető Soproni virágéneket nem számítva Apáti Ferenc Cantilenája az első olyan versünk, amelyben a szerző bonyolult – a külvilágot részben visszatükröztető, részben azzal ellentétes – beszélőt konstruál meg. Az ábrázolt emberekről (barátok, urak, diákok, papok, menyecskék, parasztok) rendre kiderül, hogy mások a felszínen, mások a valóságban. Ez alól a vers beszélője sem kivétel. De míg az ábrázolt világ esetében a valóság kevésbé értékes, mint a látszat, addig a versbeszélő az olvasó szemében jobb a róla kialakult képnél. Barátai gyávának hitték. A vers végére az olvasó úgy véli, hogy nem az. A Cantilena beszélője önmagát az ábrázolt világon belülre helyezi, az olvasó azonban fölébe emeli. A lírai hős így jut a bírálathoz alkalmas, hiteles beszédhelyzethez.
Hasonló műgonddal kidolgozott lírai énnel a korabeli magyar költészetben nem találkozunk. Néha megjelenik ugyan egyes szám első személyű szubjektum, de roppant egyszerű, más személyekkel fölcserélhető, szerepszerű marad, választott önazonossága könnyedén megnevezhető. Vásárhelyi András Mária-énekében (Angyaloknak nagyságos asszonya, RPHA, 99) végig a közösséget beszélteti a szerző, az én csak az akrosztichonban és a kolofonban jelenik meg. Elvont marad: nem tudhatunk meg többet róla annál, mint hogy ő az áhítat alanya. Önmagát valaki más ember embereként meghatározó alany, a feudális függés alanya szólal meg Jaksics Demeter veszedelmében (Gondom nekem, jó nagy Isten, mostan nem volna, RPHA, 433) csakúgy, mint a Cantio Petri Berizloban (Mind, ti népek, bánkódjatok püspök veszedelmén, RPHA, 949). A két utóbbi vers lírai hősei fölcserélhetők lennének egymással.

Verselés

A Cantilena egy rímben végződő strófái három felező tizenkettesből és egy hat szótagos sorból épülnek fel (a12[6,6], a12 [6,6], a12[6,6], a6). Mivel a 16. század egy viszonylag gyakori versformája, a három 11 és egy 5 szótagú sorból szerveződő Saphicum carmen (11[5,6], 11[5,6], 11[5,6], 5) sok tekintetben hasonlít a Cantilena formájához, a szapphikus eredet feltételezése Apáti versének esetében is kézenfekvő (először SZABOLCSI 1928, 103). Ezt a feltevést erősíti, hogy Péchy Ferenc a Cantilenához időben nagyon közeli, 1529-es, latinból fordított, így az eredeti szapphói mintával összevethető Laus Sancti Nicolai pontificis című verse (Légy most segítség, szent Miklós, minekünk, RPHA, 836) az ötös félsorokat nagyon gyakran cseréli fel hatosokra.
A felező tizenkettes történetével foglalkozó cikkében Zemplényi Ferenc ugyanakkor megjegyzi, hogy a középkor latin költészetében több olyan forma is van, ahol a tizenkét szótagos sorokat egy rövidebb zárja le. Szerinte valószínűbb, hogy Apáti az aszklépiadészi strófa záró glükóni nyolcasát egyszerűsítette 6-ossá (ZEMPLÉNYI 1998, 121–122).
A forma – legyen az szapphói vagy aszklépiadészi eredetű – átvétele talán a németországi metrikus éneklés 16. század eleji divatjával is összefüggésbe hozható. Ez az irányzat, többek között Petrus Tritonius ódakiadványán (Tritonius 1507) keresztül, már korán hatással volt a 16. századi magyar verselésre. Honterus János (Honterus 1548) ugyanúgy ebből, és az e kiadvány hatására létrejött németországi ódakiadványokból veszi dallamait, mint ahogy Tritonius kiadványára mutat a nótajelzésekben gyakran olvasható Saphicum carmen hivatkozás is, vagy ahogy a négy soros felező tizenkettes forma központi, az aszklépiadészi formára ráillő dallamát, amelyre az iskolások a Maecenas atavis edite regibust énekelték, alighanem ebből a kiadványból tanulja meg az egész magyar irodalom (vö. CSOMASZ TÓTH 1958, 192 és 211/I–III). Ezen adatok alapján – fönntartva ama hipotézis elvi lehetőségét is, hogy Apáti az eleve hangsúlyos, középkori formák valamelyikét vette át (ZEMPLÉNYI 1998, 121–122) – talán az is fölvethető, hogy a Cantilena formájában már annak az irányváltásnak egyik első példáját kell látnunk, amely a 16. század harmadik-negyedik évtizedében teljesen megváltoztatja a versírás magyar formakultúráját. Ekkor – s a két említett dallamtól, a Saphicum carmentől ill. a Maecenas atavis edite regibustól így talán nem is függetlenül – jelennek meg a magyar verselés olyan nagy jövőjű sorfajtái, mint az 5+6-os ill. a 6+5-ös osztású tizenegyes vagy a felező tizenkettes.

A hivatkozások feloldását lásd a szakbibliográfiában.

SZÖVEGKIADÁS

SZAKBIBLIOGRÁFIA

HANGFELVÉTEL