Hadd említsem meg elöljáróban Horváth János és Tarnai Andor nevét, az ő nyomukban járok, amikor a címben jelzett témáról beszélek. Szeretnék megemlékezni Bárczi Ildikóról is, aki majdnem egy éve távozott el fájdalmasan közülünk, félbe hagyva Temesvári Pelbárt és az Érdy-kódex elektronikus kiadását¹, de ránk testálva a kompiláció mesterségéről írt izgalmas, formabontó monográfiáját².
Középkori anyanyelvű írásbeliségünk és irodalmi nyelvünk, amint ezt mindnyájan jól tudjuk, a latinitás erőterében születetett meg. A nyelvemlék kiállítás koncepciójának is a latinitáshoz való viszony az egyik eleme.
Az első terem a latin és a magyar nyelv írásbeli érintkezéseit mutatja be a kezdetektől a középkor végéig: a latin oklevelekbe és történeti művekbe szervesen illeszkedő magyar szavakat, az ún. szórványokat, a latin szövegkörnyezetben alkalomszerűen megjelenő összefüggő magyar szövegeket és a latin kódexek magyar anyanyelvű használói által bejegyzett glosszákat. A latin és a magyar nyelv rendszeres találkozásának színtere valójában nem az írásbeliség, hanem a szóbeliség volt a kultúra három fontos területén: írott latin szövegeken alapult az anyanyelvű prédikáció, az anyanyelvet segítségül hívó iskolai magyarázat és a peres felek előtt anyanyelven ismertetett jogállás.
A magyar nyelvű kolostori irodalmat mutatja be a második terem. Kis sziget ez a késő középkori és reneszánsz latinitás medrében, a könyvnyomtatás árnyékában. Magyar nyelvű kódexekről van szó, homogén anyagról, főként latinul nem tudó apácák és laikus testvérek számára készült ájtatos olvasmányokról. Kivétel nélkül latin, sokszor nyomtatott művek fordításairól. A latin liturgikus himnuszokból és szekvenciákból magánimádságok, a prédikációkból közösségi olvasmányok lesznek. Az 1440 körül másolt Jókai-kódextől és az 1420-as, 30-as években készült ún. Huszita Biblia-fordítástól eltekintve az 1474 és 1531 közötti 57 év termése a kolostori kerengőt megidéző térben kiállított 25 kódex.

A harmadik terem egyfelől az anyanyelvű írni-olvasni tudás kiszélesedését és az írott magyar nyelvnek a mindennapi életbe való behatolását szemlélteti, másfelől – az irodalom tekintetében – az első önálló művek megjelenését. (Utóbbi nem jelent egyúttal kronológiai sorrendet.)
A három említett terület közül, ahol a latin és a magyar nyelv rendszeresen érintkezett, most csak a prédikációról lesz szó. Ez a legtermékenyebb műfaj a középkorban, hiszen a vasárnapi prédikáció kötelező volt, viszont egy olyan műfaj ez, amely szóban hangzott el. A szó pedig elszáll. Ha nincsenek is pontos fogalmaink arról, hogy milyen volt egy-egy konkrét prédikáció, abban biztosak lehetünk, hogy a szóbeliségben érlelődő irodalmi nyelv kialakulásában meghatározó szerepük volt.
A magyar nyelvű prédikációk mögött latin nyelvű prédikáció-minták, vázlatok álltak, vagy maga az adott ünnepre rendelt evangéliumi perikópa, melyet a misében latinul felolvasott, a prédikáció keretében pedig szóban lefordított a pap.
Latin prédikációminták óriási mennyiségben maradtak fenn, gyakran vaskos prédikációs kötetekbe rendezve. Óriási előnyük volt, hogy a latin kereszténység határain belül bárhol használni lehetett őket. A latinul tudó egyházi közösségekhez vagy egyetemi hallgatósághoz latinul szóltak, a latint nem értő hívekhez anyanyelven, ugyanazon beszédvázlatok alapján. Ez a műfaj a szóbeli adaptációra született. A prédikátor mindenkor a hallgatóság igényeihez szabhatta a nyelvet és a mondandó bonyolultságát.
A korai, mindnyájunk által ismert szövegemlékeinkre térve – a Halotti Beszédről, az Ómagyar Mária-siralomról, a Gyulafehérvári Sorokról és a Königsbergi Töredékről van szó – megállapíthatjuk, hogy így, vagy úgy, de valamennyinek köze van a prédikáció műfajához.
A Halotti Beszéd esetében ez nem kérdés. Inkább az a kérdés, hogy mennyire tipikus. Valójában egyáltalán nem az. A korban nem jellemző, hogy beszédet mondjanak egy közönséges halandó temetésén, nem jellemző, hogy anyanyelvű beszédet leírjanak, nem jellemző, hogy egy kötött liturgikus szövegeket tartalmazó szerkönyvbe főszövegként írjanak be egy beszédet, sőt, hogy egymás mellett olvasható legyen a stilisztikailag, retorikailag tökéletesen megformált anyanyelvű beszéd és a latin előkép. Mindebből az következik, hogy egy különleges beszédről van szó, ami inkább egy kibővített exhortáció, imádságra való felszólítás és imádság a latinul folyó temetési szertartás egy pontján, melybe a hívek is belekapcsolódhatnak, kyrie eleison felkiáltással megerősítve azt. A szóbeliségben formálódhatott ki a szöveg, ha végleges formáját az írásba foglaláskor nyerte is el, s ezzel egyúttal rögzült is. Inkább felolvasásra szánhatták, mint prédikációmintának. A különleges beszéd éppen a különlegességének köszönheti, hogy fennmaradt, mégis rengeteg általános érvényű tanulsággal szolgál. Először is arra nézve, hogy a prédikátor a latin szöveget nem egyszerűen lefordítja, hanem tartalmilag is adaptálja a hívek felkészültségéhez. Aztán arra nézve, hogy a latin stilisztika eszközeit milyen természetesen, sőt bravúrosan alkalmazza a magyar szövegben. Végül a Beszéd és latin előképe, illetve a Könyörgés és a neki megfelelő latin oráció egyszerre nyújt kitűnő példát az adaptáció és a szó szerinti fordítás óriási különbségére. A Halotti Beszéd arra is példa, hogy egy szöveg a szóbeliségből bármikor átléphet az írásbeliségbe, ehhez azonban ekkortájt – a 12. század végén – valamilyen nyomós okra volt szükség.
A 13. század végén egy latin prédikációgyűjteménybe utólag bejegyzett Ómagyar Mária-siralom szintén nem fordítása, hanem parafrázisa, újraköltése a Planctus ante nescia szekvenciának. Egy latinul jól tudó, a középkori latin egyházi költészetet jól ismerő, a latin költészet stíluseszközeit könnyedén alkalmazó költő művéről van szó. Mivel a prédikáció műfajának keretei között szeretnék maradni, az Ómagyar Mária-siralomról is csak ebben az összefüggésben szólok. A körül konszenzus van, hogy a vers korábbi nyelvállapotot őriz, mint a lejegyzés pillanatáé. De vajon miért jegyezték le éppen egy aktívan használt prédikációs könyvbe? Valószínűleg azért, mert a magyar domonkos prédikátor jó prédikációs anyagot látott benne. A latin Planctus egy verziója is helyet kapott a Leuveni Kódexben. A Planctus ante nescia szekvencia prédikációhoz való felhasználására a kiállítás egy másik kódexe, a 15. századi Sermones domincales kínál példát. Egy Szent Bernátnak tulajdonított sermo olvasható benne nagypéntekre, melynek egy magyar szavakkal megtűzdelt részlete ki is van nagyítva a tárlóban. A dialógusokban gazdag sermo rendkívül népszerű volt a korban, sok kiadást is megért, szerepel az ún. Pécsi egyetemi beszédek korpuszának végén is, s a magyar nyelvű kódexek passiói ugyancsak többször idézik. A kereszt alatt álló Szűzanya a Planctus szavaival szólongatja fiát, az őt keresztre juttatókat és a halált: Fili, dulcor unice, singulare gaudium... később: Orbas orbem radio, me, Iudea, filio, gaudio, dulcore stb. A sermo szerzőjét Henri Barrénak sikerült azonosítania Oglerius de Locedio ciszterci apát személyében (+1214), aki a korábbi feltételezésekkel szemben nem forrása, hanem felhasználója volt az 1194-ben meghalt Godofridus Szent Viktor-i apát Planctusának³.
A Gyulafehérvári Sorok a középkori magyar nyelvű prédikációs gyakorlatnak tipikus, jóllehet egyedülálló emléke, nagyon színvonalas hazai gyakorlatról tanúskodik. A Gyulafehérváron őrzött, s a 14. század első harmadában Magyarországon másolt latin prédikációgyűjtemény 13. századi párizsi ferences sermókat tartalmaz. A kódexben három latin beszéd margóján találunk magyar nyelvű rímes distinkciókat, melyek a megfelelő latin szövegekhez különbözőképpen viszonyulnak, s így a latin forrás felhasználásának különböző lehetőségeit illusztrálják. A rímes divíziók vagy distinkciók a prédikáció alapegységei, azonosan felépített szószerkezetek, melyek az azonos szerkezet miatt egyforma hosszúságúak és egymással rímelnek, s ezért könnyen megjegyezhetők.
Az első sorozat a Circumcisio ünnepére (Jézus körülmetélése, január 1.) írt beszédvázlat alsó margóján kapott helyet (f. 50r). Ez az ünnep egyúttal Jézus neve napja. A magyar ferences talált egy témába vágó, Jézus nevére írt latin akrosztichont, amelyet a lap szélére másolt, s ezt ugyanitt nagy rutinnal le is fordította. A több kódexből ismert versike valójában egy öt tagú rímes divisio: Jézus nevének minden betűje egy-egy lényeges tulajdonságának hordozója.

Háborúságban valóknak kegyessége,
Élőknek örök élete,
Kórságban valóknak egészsége,
Szükségben valóknak bősége,
Éhezőknek elégsége.

Az akrosztichon a fordítás során eltűnt, viszont egy bőven fejtegethető beszédvázlat állt elő.

A második magyar distinctio a Szent Tamás-sermo margóján olvasható. A beszéd alapcitátuma: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek” Jo 20,29 – persze latinul. A distinctio alapja az a kérdés, hogy a kételkedő apostol utódai, a mai keresztények hogyan láthatják meg Krisztust. Négyféle lehetőséget sorol fel a sermo, a lapszélen csak a magyar fordítás olvasható:

Csodálatos művének jelenetében,
Önön szájával mondott igének tanúságában,
Szent oltáron kenyér képében,
A keresztfán függő képében.

Az első tag kifejtéséből kiderül, hogy a „csodálatos művön” Krisztus csodáit kell érteni, amelyek bizonyságot jelentenek a kétkedők számára. Krisztus „önnön szájával mondott igéi” a Szentírásban olvashatók. „Aki Krisztus szavát írásban olvassa vagy hallja, már valójában látja is őt”, magyarázza később a szerző a második taggal kapcsolatban. A harmadik tag kifejtésében ezt olvassuk: „Miután a kenyér fölött a pap a Megváltó személyében azt mondja: 'Ez az én testem' (Lukács 22,19), a kenyér színében már Krisztust érintjük, őt vesszük magunkhoz és valójában őt látjuk.” Ez esetben a fordító nem szó szerint adta vissza a latint ('a szent oltár misztériumában'), hanem a sermo ismeretében a szerzőnél jóval konkrétabban fogalmazott. A negyedik tag szó szerinti fordítása: „Az ő képének lenyomatában”, azaz Krisztus ábrázolásában. Később így szól erről: „A kép azt ábrázolja, akinek a képéről szó van. Azért van Krisztus képe az imateremben kifüggesztve, hogy ezt szemlélve magát Krisztust lássuk.” A magyar prédikátor képzeletében a feszület jelent meg: most sem fordít tehát, hanem értelmez.
A kódex harmadik magyar nyelvű distinctiója az utolsó lap alján (f. 154r) olvasható, s egy passió-beszédhez kapcsolódik. A sermo hat pontban elemzi azokat a körülményeket, melyek Krisztus szenvedését súlyosbították. Ezek nincsenek kiemelve, nem képeznek rímes distinctiót. A magyar ferences azonban a sermo menetére építve egy hat tagú magyar nyelvű rímes felosztást alkotott.
A fenti példák jól illusztrálják, hogy a distinctiókra épülő prédikáció-szerkesztési technika milyen természetesen működött magyar nyelven már a 14. század elején. A prédikátor számára kiindulópontul szolgálnak a latin prédikációvázlat elemei, amelyeket anyanyelvén újakkal egészíthetett ki (első distinctio), szabadon lefordíthatott (második distinctio) vagy önállóan kivonhatott a sermbóból (harmadik distinctio)⁴.
A Königsbergi Töredékkel kapcsolatban a közelmúltban fontos új eredmény született Tóth Péternek köszönhetően, tanulmánya a kiállítás katalógusában olvasható⁵. Lényege, hogy az Angyali üdvözletről szóló dialogizált szöveg egyik forrása maga az a könyv, melynek később a bekötésére szolgált, Vincencius Bellovacensis Marialéja. A szerző glosszázza is a latin szöveget, ami azt jelenti, hogy a szerző és a lejegyző azonos személy, a szöveg tehát nem korábbi a fennmaradt változatnál, 1350 körülre datálható. A műfaj még mindig kérdéses, de kompilációról, több forrásból építkező műről van szó. Akármi is, alkalmi lejegyzés egy latin kódex üres lappárjára. Latin prédikációvázlatok követik. Tóth Péter mindenesetre folytatja kutatásait, amit ugyan nehezít, hogy az őrzőkönyv és a Szalagok a II. világháború óta nem kerültek elő, viszont a kódexről Jakubovich Emil által Berlinben csináltatott fotók, éppen a glosszázott szövegekkel, az MTA Kézirattárában megvannak.
A 12. század végétől a 14. század közepéig eltelt időszakból nyelvileg, stilisztikailag és akusztikailag minőségi szövegek maradtak fenn, melyek a latin írásbeliséget kísérő „második szóbeliségben” gyökereznek – Tarnai Andor kifejezésével élve. A latin forrásokat nagy mesterségbeli tudással, könnyedén adaptálják–kompilálják a szerzők, de csak ritkán érzik fontosnak, hogy valamit saját maguk vagy egymás számára magyarul leírjanak. Latinul nem tudó olvasók pedig nincsenek.
A 15. században azonban kezd elválni a latin tudás az írni-olvasni tudástól, s ezzel párhuzamosan megjelenik az olvasói igény. Leglátványosabban a megreformált apácák körében. A prédikáció továbbra is élő műfaj, ugyanúgy működik, mint korábban: Temesvári Pelbárt nálunk egészen szokatlan európai népszerűsége erre jó példa. De a szóbeli tolmácsolás, az anyanyelven való folyamatos újraalkotás mellett elkezdik a latin sermókat írásban is fordítani. Mint Pelbárt Dorottya-napi beszédét vagy Paratus beszédeit a Cornides-kódexben, illetve Ferreri Vince beszédeit az Érsekújvári kódexben. A mondandó beleillik az épületes irodalomba, mindegy, hogy traktátusról, elmélkedésről vagy sermóról van szó. Ezek a fordítások olvasmányul szolgálnak, felolvasásra szánják őket. Mivel a skolasztikus latin beszédek praktikus célt szolgáltak, minél sematikusabbak és vázlatszerűbbek, annál használhatóbbak, s a prédikátor szakmai tudásán múlik, hogy mit produkál élőszóban belőlük, egyszerűen lefordítva nehezen emészthetőek. A 16. század eleji magyar sermo-fordításokba, ha nem is hasonlítanak az élőszóban elhangzott beszédekhez, bizonyos szóbeli fordulatok azért átszűrődnek. Az eredményesen semlegesített műfajban azonban mégis volt annyi tartalék, hogy egy tehetséges szerzetes kezén átlendüljön a holtponton és önálló arculatot öltsön. A Karthauzi Névtelen művéről, a ma Érdy-kódexnek nevezett prédikáció és legendagyűjteményről van szó. Latin mintára, tudatosan megszerkesztett kötet ez, latin és magyar nyelvű előszóval, pontosan megjelölt céllal és közönséggel. A szerző sokféle forrást használ, a beszédek egy része Pelbárt sermóin alapuló önálló kompiláció. A mű felolvasásra készül, valójában a prédikátort helyettesíti. Paradox módon éppen egy olvasnivalónak szánt kötetből tudjuk meg a legtöbbet arról, hogy milyen lehetett egy élő prédikáció. A Névtelen legjobb pillanataiban integrálódott a második szóbeliség az írásbeliségbe, s egyúttal valódi irodalmi mű született.

1 http://sermones.elte.hu/

2 Bárczi Ildikó, Ars compilandi: A késő középkori prédikációs segédkönyvek forráshasználata (A hiteles információk összegyűjtésének kevéssé bevallott módszerei – Az intertextualitás információs rendszerei), Bp., Universitas Könyvkiadó, 2007 (Historia Litteraria, 23).

3 Madas Edit, Fili, dulcor unice. Sermo apocrifus de passione Domini, in: „Nem sűlyed az emberiség!” Album amicorum Szörényi László LX. Születésnapjára, főszerk. Jankovics József, Bp., MTA-ITI 2007, 165–168. (www.iti.mta.hu/szorenyi60.html)

4 Madas Edit, A Gyulafehérvári Sorok és az anyanyelvű prédikáció a XIV. század elején, A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára, szerk. Őze Sándor és Medgyesy-Schmikli Norbert, Piliscsaba, Bp., 2005, 652–657.

5 Tóth Péter, A Königsbergi Töredék és Szalagjai újabb vizsgálata, in: „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig. Az OSZK kiállítása 2009. október 29–2010. február 28. Katalógus, szerk. Madas Edit, Bp., OSzK, 2009, 97–121.