Margit-legenda

Az elkészítés helye	Nyulak szigete, Domonkos-rendi apácák kolostora
Az elkészítés ideje	1510
A nyelvemlék anyaga	papír
Levélszám	116 levél
Méret	210×144 mm
Őrzőhely	Országos Széchényi Könyvtár, Budapest (Magyarország)
Jelzet	MNy 3
Egyéb	– bastarda írás – eredeti vaknyomásos budai bőrkötés, restaurált –
Digitalizált változat	pdf
Digitalizálás helye, ideje	Országos Széchényi Könyvtár

Leírás

A kódexet a mai margitszigeti domonkos kolostorban az ott élő apácák számára másolta 1510-ben – a Példák könyvével párhuzamosan – Ráskay Lea apáca, aki a legnevesebb kódexmásolónk (ld. HAADER Lea tanulmányát a „Látjátok feleim...” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig című katalógusban).
A Margit-legenda Árpád-házi Szent Margit (1242–1270), IV. Béla király szentség hírében élő (noha hivatalosan szentté csak 1943-ban avatott) apáca leányának az életét és csodatételeit beszéli el. A mondottaknak mintegy hiteléül a legenda végén felsorolja és röviden jellemzi a Margittal együtt élő apácák közül azokat, akik 1276-ban tanúvallomást tettek a pápa által kirendelt szentségvizsgáló biztosok előtt Margit életéről, a közbenjárására történt csodákról, s akiknek a vallomásaiból a legendaíró bőségesen idéz. (Ezekről lásd alább a források ismertetését.) Az ismeretlen szerző tervezte még a legendában megjelenő további tanúk (urak, egyházi és világi személyek) felsorolását is, e rész azonban a kezdet után (230–231 lapok) abbamarad, a legenda vége nem készült el.
Szülei Margitot három évesen a veszprémi Szent Katalin zárdába adták. A IV. Béla által a Duna szigetén Margitnak épített kolostor tíz éves korától volt a királylány otthona élete végéig. A később Margitról elnevezett szigetet az ő korában a kolostor védőszentjéről Szűz Mária vagy Boldog Asszony szigetének, népi elnevezéssel pedig eredetileg Nyúlszigetnek, majd később Nyulak szigetének is hívták. Margitnak a kolostor templomában lévő sírja halála után sűrűn látogatott zarándokhellyé vált, amint a kódexben is (p. 186/7–8. sorok) olvashatjuk: mind teljes Magyarország hozzá fut. Emlékét, példáját az ott lakók halála után még két és fél századon át – amíg a török pusztítás miatt a szigetről el nem kellett menekülniük – ápolták és tisztelték. Ennek jegyében készült itt a kódex.
Kódexeink között ez az egyetlen hazai témájú, s forrásai szintén Magyarországon készültek. Ezért nemcsak nyelvi és irodalmi emlék, hanem a magyar művelődéstörténet napjainkkal is érintkező jelentős forrása. Margit életén át részletesen festi egy hazai női kolostor belső életét. A veszprémi és a szigeti kolostorok romjai ma is láthatók, látogathatók, s néhány, a legendában szereplő emlék szintén megőrződött. Így Margit vas vezeklő övét, mellyel, ahogy a magyar szöveg betoldása mondja: „övezi, szorítja vala magát nagy keménséggel” (p. 41/12–13. sorok), megtaláljuk az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban. S a Budapesti Történeti Múzeumban láthatók Margit fehér márvány síremlékének töredékei, amelynek létezésére az egyetlen írott forrást a magyar szöveg nyújtja (p. 161/14–19. sorok), említve, hogy azon meg volt faragva egy gyermek feltámadásáról való csodatétele szent Margit asszonnak. Margit-legendánk forrásai révén szoros kapcsolatban áll az Árpád-házi Szent Margitról szóló középkori latin (német stb.) nemzetközi legendairodalommal is, annak egyetlen magyar nyelvű tagja.
A Margit-legenda két fő forrásból készült. Vezérforrásként Margit legrégibb, nem sokkal halála után keletkezett latin nyelvű legendáját (az ún. Legenda vetust) követi. Ez a legenda finom stílusdíszítéssel – elsősorban a középkori latinban divatos rímes prózával – ábrázolja időrend szerint Margit aszketikus életét, erényeit és csodatételeit. Kanonizációs céllal írta valószínűen a legendában is többször említett Marcellus, a magyar domonkosok rendfőnöke, Margit gyóntatója és lelki vezetője, felhasználva egy előzetes szentségvizsgálat anyagát is. Szövegének egyetlen példányát, amely nem egészen azonos a mi szerzőnk által használt változattal, hanem például sok helyt rövidebb, Bolognában találták meg egy kódexbe bemásolva 1931-ben. Néhány apróbb kihagyott helyet visszaállíthatunk a Legenda vetusból készült változatok (pl. Borselli, Ransanus latin nyelvű, a Jorg Valder fordította, valamint a svájci Töss kolostorában írt német nyelvű legendák) segítségével, így némileg pontosíthatjuk a magyar legenda forrását. A másik fő forrás a Margit életéről 1276-ban tartott második szentségvizsgálat latinul lejegyzett tanúvallomásainak szerkesztett jegyzőkönyve. A legendaszerző ebből, különösen a Margittal együtt élő apácák vallomásaiból, számos részletet válogatott ki Margit életének konkrét eseményeiből, s szúrta be a Legenda vetus szövegébe, emberi közelségbe hozva ezzel Margit alakját a kolostor mindenkori lakóihoz. A jegyzőkönyv egy példányát, mint a magyar szövegből is tudjuk, a szigeti kolostorban őrizték, s azt „legendá”-nak hívták. Ennek szövegét ma szintén hiányosan, többszörös és késői (XVIII. századi) másolatokban ismerjük. Az eredeti akkor került napvilágra, amikor Margit koporsóját – amelyben a szigetről elmenekített példány kb. száz évig rejtőzött – 1641-ben Pozsonyban kinyitották. Később azonban nyoma veszett. A magyar legenda szerzője a ma ismertnél valamivel teljesebb szövegből dolgozott. Az elveszett szövegekre részben következtethetünk a jegyzőkönyv eredeti (vagyis nem a szerkesztett) változatából 1340-ben készült latin nyelvű ún. Legenda maiorból és annak kivonatolt Legenda minor változatából, de ezeket szerzőjük, Garinus „lángoló” stílusa miatt óvatosan hasznosíthatjuk. A jegyzőkönyv nyelve egyszerű latinságú, nagyban a tanúk beszélt (magyar) nyelvét tükrözi vissza, bár némi stilizáltság nyomai felfedezhetők benne.
Az, hogy a forrásokból hogyan és mikor keletkezett a magyar legenda, nem eléggé tisztázott. A kutatók többsége úgy véli, hogy szerzője előbb latinul írta meg, s azt fordították később magyarra. A szerkesztést többen még 13. század véginek gondolják. A fordításban pedig, amiben eredetileg sok hiba volt, többszöri átdolgozást tesznek fel, (a 14. század második felében pedig stilisztikai korszerűsítést is). Ilyen latin legenda létét azonban eddig nem sikerült kimutatni. Adatok inkább arra vannak, hogy néhány elvárható helyzetben a 15. század elején és végén is, csak a Legenda vetus és a jegyzőkönyv állt a magyar domonkosok rendelkezésére. Ezt igazolja például a Bolognából előkerült forrás története, amely eredetileg Velencébe került, a Margit legendája felől érdeklődő velencei prior kérésére 1410-ben. Van kutató, aki a két forrás összedolgozását eszmetörténeti okokból a 15. század elején tartja indokoltnak. Olyan vélemény is van, hogy a forrásokból elvileg akár közvetlenül magyarul, akár egy latin munka közvetítésével is létrejöhetett a legenda.
E kérdésben a továbbiakban a magyar szövegnek a forrásokkal való összevetése adhat bizonyos fogódzókat. Van példánk (p. 99), amely arra utal, hogy szerzőnk Margit felravatalozása helyének leírásakor a jegyzőkönyvből próbálja meg kihámozni, mit nevezhet az „szent egyháznak” (a forrásban: ecclesia). Arra jut, hogy a „kar allyat” nevezi így. A régészeti feltárások eredményeiből ma már tudjuk, hogy az apácakórus aljának említése a 15. századtól volt lehetséges. Az ugyanis Margit korában a templom földszintjén volt, s az 1381-1409-es építési periódusban helyezték az emeletre. Sok hasonló szövegvizsgálatra van még a jövőben szükség, hogy a Margit-legenda keletkezésének néhány rejtélyét pontosabban megfejthessük.
A kódex a 17. században bukkant elő a pozsonyi klarissza apácák kolostorából, Némethy Jakab jezsuita szerzetes érdeméből. Ide a szigetről elmenekült – könyveiket és Margit-ereklyéiket magukkal vivő – apácákkal került. Némethy a Margit-legendát lemásolta a magyar domonkosok múltját kutató Ferrari Zsigmond (Sigismundo Ferrari) számára, akinek a másolatot latinra fordíttatták. A fordító Szegedy Ferenc Lénárt akkori bécsi diák, későbbi egri püspök, akit a fordítás barokk költemények írására is inspirálta Margitról. Ferrari pedig bőségesen felhasználta az „Author vitae M. S. antiquissimae hungarico idiomate” (Ferrari p. 220) munkájának latin változatát 1637-ben megjelent Margit-életrajzához. Ebben azonban a magyar legenda részletei a 17. század sokszor tudós latinságával, olykor pedig barokkos díszítésével szólnak. E latin fordítás részleteit, elsősorban Margit csodatételeit aztán a 18. század elején újra magyarra fordította Illyés András erdélyi katolikus püspök. A kódex később Pray Györgynél volt, kézírásának nyomai láthatók a kéziraton (pl. a 96. lapon). Ő adta ki 1770-ben elsőként nyomtatásban a magyar legendát Nagyszombatban (Tyrnaviae), kiegészítve az akkor már hiányzó első két levél szövegét legendánknak egy állítólag általa látott, 18. századinak mondott rövidített (compendium) változatából. Sem a Némethy-féle másolat, sem a Pray említette legendakompendium szövegét (a közölt részlet kivételével) nem ismerjük. A kódex majd Jankovich Miklós – aki azt Viczay Mihály gróftól vette meg – gyűjteményébe került, s onnan 1836-ban jutott a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár birtokába.

SZÖVEGKIADÁS

SZAKBIBLIOGRÁFIA