Leuveni kódex – Ómagyar Mária-siralom

Az elkészítés helye
Az elkészítés ideje	13. század utolsó harmada
A nyelvemlék anyaga	pergamen
Levélszám	298 levél
Méret	147×102 mm
Őrzőhely	Országos Széchényi Könyvtár, Budapest (Magyarország)
Jelzet	MNy 79
Egyéb	– több kéz, köztük két magyar scriptor gótikus kurzív írása – a kódex latin nyelvű – magyar szövegek a 134v (Ómagyar Mária-siralom) és a 222r, 279r, 285v (glosszák) oldalon találhatók – helyenként egyszerű, piros és kék tollrajzos iniciálék – 15. századi vörös bőrkötés –
Digitalizált változat	folyamatban...
Digitalizálás helye, ideje	Országos Széchényi Könyvtár, 2004

Leírás

A kódex 1922–1982 között a Leuveni Egyetemi Könyvtár tulajdonában volt. Akkor vált ismertté, amikor Jacques Rosenthal müncheni antikváriustól megvásárolta az a német bizottság, melynek feladata az első világháborúban a német hadsereg által elpusztított könyvtár állományának kárpótlása volt. A Rosenthal cég 1910-ben Itáliában vette a kéziratot, így sokáig az a nézet uralkodott, hogy az ott is keletkezett, és olasz egyetemen tanuló magyar diákok írták bele a magyar részeket. Ezeket a szövegeket, egy kivétellel, először Gragger Róbert adta ki, aki akkor a berlini Magyar Intézetet vezette, és a jóvátételi bizottság felkérte őt a kézirat leírására. A kódexet 1923 óta igyekezett a magyar állam megszerezni, de a többszöri próbálkozások csak hosszas kultúrdiplomáciai tárgyalások után, 1982-ben jártak sikerrel az OSZK és a Leuveni Egyetemi Könyvtár között létrejött csereegyezmény által.
Az eredetileg két kötetből álló kódex prédikáció-ciklusokat tartalmaz. Az egykori első kötetben az egyházi év vasárnapjait és ünnepeit végigkísérő beszédek (sermones de tempore), a második részben, ahol egy régebbi új lapszámozás is kezdődik, a szentek ünnepeire (sermones de sanctis), a nagyböjti időre és különböző alkalmakra készült prédikációk és vázlatok kaptak helyet. A latin szövegek szerzői túlnyomóan a közel egykorú (13. századi) olasz és francia dominikánus hittudósok Aldobrandinus de Cavalcantibus, Constantinus de Orvieto, Hugo a Sancto Caro, Johannes de Opremo, Martinus Oppaviensis, Reginald de Piperno által írt, és köztük (tévesen) Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított beszédek. Ebből és a hat Szent Domonkosról szóló prédikációból arra következtethetünk, hogy a kézirat dominikánus használatra készült. A kódex néhány szövegét külföldi, ugyancsak dominikánus provenienciájú kéziratban is sikerült kimutatni. A használattól már megviselt két kötetet (vö. Ómagyar Mária-siralom) a 15. században az alsó-stájerországi Pettauban (ma Ptuj, Szovéniában) kötötték újra, minthogy a kötéshez felhasznált, a táblák belső oldalán lévő német nyelvű dézsmajegyzék töredéke olyan helynevet ad meg, amely akkor a pettaui dominikánus kolostor birtokában volt. Pettau a hazánkból Itáliába vezető legfontosabb szárazföldi út mentén feküdt, amelyen gyakran közlekedhettek magyar domonkos barátok.
Az újrakötést megelőző magyarországi használatra nemcsak a magyar szövegek (a 279r lapon álló magyar szókapcsolatok egy magyar prédikáció vázlatába illeszthetők), hanem egy 23 tételt felsoroló tartalommutató is tanúskodik (254r), amely az Ómagyar Mária-siralomra is utal. Mindennek csak magyar nyelvkörnyezetben lehetett értelme. Az egyik Szent Domonkosról szóló prédikációban pedig az ismeretlen, bizonyára magyar szerző hazánkról mint a „mi Magyarországunk”-ról (nostra Hungaria) emlékezik meg.

SZÖVEGKIADÁS

SZAKBIBLIOGRÁFIA

Az elkészítés helye
Az elkészítés ideje	13. század utolsó negyede, vége
A nyelvemlék anyaga
Levélszám	Leuveni kódex, f. 134v
Méret
Őrzőhely
Jelzet	MNy 79
Egyéb
Digitalizált változat	pdf
Digitalizálás helye, ideje	Országos Széchényi Könyvtár, 2004

Leírás

„Vers ... pedig a javából” minősítette Horváth János 1931-ben a magyar líra első szövegemlékét. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett, azt is csak körülbelül, hogy mikor írták le, létezéséről is csak 1923-ban szerezhettünk tudomást. Előtte nem maradt fenn semmi e műfajban, utána sincs évszázadokig hozzá mérhető remekmű. Nem csoda hát, hogy a verset (a továbbiakban ÓMS) és az azt megőrző Leuveni kódexet szinte nemzeti ereklyeként tiszteli a magyar kultúrtörténet. A vers két hasábosan írva a kódex 134v oldalán áll, előtte Mária születésnapjára készült prédikáció vége látható, a második hasáb végén egy, a magyar kéztől származó, Úrnapjára vagy Nagycsütörtökre szánt beszédvázlat következik.
A vers latin minta alapján készült, de mégsem a mai értelemben vett fordítás. Legközelebbi mintájának egyik változatát, az 1194 körül meghalt Gotfrid (Godofridus) Szent Viktor-i apátnak tulajdonított, Planctus ante nescia ... kezdetű szekvenciát tartalmazza is a 199r oldalon a kódex, de mégsem pontosan azt a változatot, aminek alapján a magyar vers készülhetett. Ezt már az ÓMS első közlője, a kódex első ismertetője, Gragger Róbert észrevette (GRAGGER 1923). Az elhalványult írás okát ő abban látta, hogy idegen nyelvű környezetben a magyar szöveget ki akarták vakarni, az újabb vizsgálat azonban kimutatta, hogy a szöveg az eredetileg két kötetből álló prédikációgyűjtemény első kötete utolsó lapjának külsején volt, így a szöveg a sok használattól megkopott (VIZKELETY 1986, 46).
A vers lejegyzésének idejét csak paleográfiai ismérvek alapján lehet hozzávetőlegesen eldönteni, minthogy egyetlen évszámot vagy szerzői nevet sem találunk a kb. 600 latin prédikációt tartalmazó kéziratban. A kódexen dolgozó tucatnyi másoló kéz írását a hazai és külföldi szakértők egyöntetűen a 13. század harmadik negyedére, míg a mintegy félszáz prédikációt lejegyző két magyar scriptor kezevonását, akik közül az egyik az ÓMS-t írta le, a század utolsó negyedére/végére datálták (VIZKELETY 2004, 28–29). Egyedül Mezey László vélekedett úgy, hogy a magyar vers már akár a század közepe előtt kerülhetett a kódexbe (MEZEY 1971, 363). Ezt a korai datálást azonban a prédikációk irodalomtörténeti vizsgálata sem ajánlja. Más kérdés természetesen az ÓMS keletkezésének ideje, hiszen a verset jóval keletkezése után is bemásolhatták a kódexbe. A hang- és szótörténeti vizsgálatok alapján azt tételezhetjük fel, hogy a vers mintegy fél évszázaddal korábban, azaz a 13. század derekán keletkezett, mint amikor lejegyezték (BENKŐ 1980, 26).
Az első magyar vers témája, a 'lírai helyzet', az Istenanya fájdalma fia, Krisztus szenvedése láttán. A korai középkornak szorosan a liturgiához kapcsolódó közösségi áhítatossága a 11. század folyamán lassú átalakulásnak indul, egyre nagyobb szerepet kapnak az individuális érzelmek kifejezésformái, virágzásnak indul egy új Mária-kultusz. Ennek az új vallási igénynek jele volt, hogy a mise liturgiájában is helyet kaptak az ünnep tárgyához kapcsolódó énekelt lírai betétek, a mise olvasmányát ('szentleckét') követő szekvenciák, amelyek a 12. század közepe felé párhuzamos strófákká rendeződnek, két-két versszak azonos versformában és dallamban felelget egymásnak. A latin nyelvű siralmaknak egyik legkorábbi példája Godofridus apátnak Planctus ante nescia ... kezdetű szekvenciája, amelynek a kritikai kiadásban rögzített legteljesebb formája lényegesen hosszabb és tartalmában is sok esetben eltér a magyar átdolgozástól. Az ÓMS közvetlen, rövidebb mintáját nem ismerjük.
A latin planctusokat hamarosan követték népnyelvi változatok is, német nyelvterületen, ahol – úgy látszik – legelterjedtebb volt ez a műfaj, a 13. század és a 16. század között 147 verses és prózai Mária-siralmat mutatott ki a kutatás (BERGMANN 1986), közöttük többnek, így a legkorábbi, frank nyelvjárásban készült siralomnak, éppen Godofridus Planctusa volt a fő mintája, ihletője (EGGERS 1978, 294). Ennél csak néhány évtizeddel lehet fiatalabb az ÓMS, amely így igencsak előkelő helyet foglal el a latin szekvencia népnyelvű adaptációinak időrendi sorában.
Amíg az ÓMS közvetlen mintáját nem ismerjük, azt kell tartanunk, hogy a magyar vers nem fordítás, hanem parafrázis, kompiláció több latin siralom, himnusz és más vallásos vers vagy akár prózai mű fogalomkészletének, szóképeinek, költői fordulatainak felhasználásával, nyitva hagyva annak lehetőségét is, hogy a számos ki nem mutatható megfelelés a fordító-költő saját invenciójának vagy esetleg a más forrásból nem ismert egykorú magyar költői gyakorlatnak eredménye (MARTINKÓ 1988). Legutóbb és azelőtt többször is A. Molnár Ferenc foglalkozott az ÓMS egyes helyeinek, majd a teljes szövegnek értelmezésével (A. MOLNÁR, 2005, 81–118).

A hivatkozások feloldását lásd a szakbibliográfiában.

SZÖVEGKIADÁS

SZAKBIBLIOGRÁFIA